újabb események régebbi események további események
22:11
Tündér módosította a naplóbejegyzését
22:10
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:47
EKbvtIaARmVg regisztrált a weboldalra
18:55
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
00:18
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
00:03
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába

A kaméleon(ember)

2018. január 28.

Vissza a naplóhoz

"Kaméleon személyiség. Ahány fajta helyzet, annyi féle viselkedés. És végül már nem is találom saját magam, hogy ki vagyok. Ez sajnos egy nagyon kártékony létezési forma, ámbár rendkívül nyereséges az emberi kapcsolatok világában." /Bagdy Emőke /

Az egyik legádázabb emberfaj a világon. Legalábbis egyéni kutatásaim eddig még nem igazoltak ezen lénynél veszedelmesebbet. Ha találkozol az egyik példányával, akiről még nem tudod, hogy kaméleonban szenved, akkor bizony te még egy boldog ember vagy.

Éppen attól veszélyes, hogy nem kiszűrhető. Alattomos, agyafúrt lény, aki tisztában van saját kaméleon mivoltával és éppen ezt kihasználva épül be mindenhová. Személyes terekbe, közösségekbe, családokba, kis csoportokba, területekre stb…
A kaméleon egy színét változtatni tudó figura. Ennek képességével sajátítja el és képezi le a vele szemben levő áldozatát. Megnyerő, humoros, szimpatikus, (akár vonzó megjelenésű) és mindenkihez van egy-két jó szava.
És mi a fegyvere? A hatásvadászat. Odavonja áldozata figyelmét és megragadja. Bűvölni kezdi azokkal a klisékkel, jól bevált módszerekkel, melyekkel már vagy húszon éve szerez. Az áldozat-miután a kaméleon az ő színeiben tetszeleg- máris szimpatikussá lesz és egyazon milyenségük birtokában egyből sorsszerűséget vél benne felfedezni a szerencsétlen.
Másik nagy fegyvere a figyelem. Az őszinte figyelemből kevés van a világon, így mint a méreg megrészegíti az embert. És a kaméleon nagy dózisokkal dolgozik. Nagy-nagy figyelem, önkéntes áldozatvállalások.
Miért csinálja mindezt? Miért éri meg neki? (Tapasztalataim során két tényt tártam fel.)

1.
A haszontalanság érzését így hivatott pótolni a világban. Az (üres) lufi életét így tölti meg tartalommal, hogy másokat leképez (utánoz), ettől hat nagynak a léggömb.
Se kitartása, se akaratereje, talán még jövőképe sincs. Marad a kedvesség. Hiszen attól az ember lenyűgöződik és egyfajta csodálattal lengi körbe a kaméleon embert, amitől maga az áldozata teszi (tudattalanul) naggyá*.
(*Nagy alatt, értékes embert értek, akinek helyén van az értékrendje.)
Micsoda ellentmondások kérem szépen! Az áldozat csodálja a kaméleont, mert milyen csodásan nagy ember, holott csak azért és attól nagy, mert mi, áldozatok fölmagasztaltuk.
A sok falsch pozitív eredmény, amit kaméleonunk visszacsatolásként kapott, eszmevilágában úgy csapódott le, hogy ő tett valamit. Ám a kaméleonok értelmi képességétől függ, hogy mennyire képesek magukba látni és felfogni, hogy frusztrációjuk nagy része ebből az elhazudásból táplálkozott.

2.
Második ok, amiért ez neki megéri, hogy bizalmat ültessen áldozatába. Minél jobban bízik meg benn vakon, annál kevesebb dologról kell számot adnia. Hiszen így már (bizalommal) nem kell attól tartania, hogy utána járnak, vajon igaz volt-e. Ez a legaljasabb, legmocskosabb póz, amit valaha ember magára erőltetett. A rejtélyes életvitel persze összefüggésben van a kaméleon gyengeségével.

Mire gondolok?
Ez lehet egy megcsalás a háttérben, ami a gyávaságával van összefüggésben vagy csak kényelmességével, egyben inkorrektségével. Vagy lehet akár egy tanfolyam/főiskola elkezdésével összefüggésben is. Ebbe is önszántából vág bele, úgy dönt, hogy pallérozza az elméjét és persze, hogy nőjön az áldozata szemében. Ám útközben kiszáll belőle, nem neki való - gondolja. De ő mégis fenntartja a látszatot, hogy csinálja továbbra is. És mikor oda igyekszik, ki tudja, hogy épp merre jár…
Áldozatában nincs kétely. Miért is lenne? Hiszen mindenről beszámol, mindent megbeszélnek, kiegyensúlyozott, harmonikus a viszonyuk.

Aztán a Sors úgy hozta, hogy a kaméleon ember már nem tudta fenntartani a látszatot önmagáról, kezdett kiborulni a (rejtett) szemetes. A harmóniát veszekedés váltotta fel, ami már nem feküdt a szentemnek. Így tovább állt, mint aki itt már bevégezte dolgát. A következő talonban tartott áldozatát előhúzta a skatulyás dobozából és azzal kezdte tovább folytatni klónozott életritmusát, immáron már az új áldozat képére formálva magát.

Áldozati minőségemben meg voltam szentül győződve arról, hogy a bizalom az egyik legalapvetőbb és legfontosabb alapköve egy kapcsolatnak. Hittem benne, hogy létezik és ha én megadom a másik fél is megadja. Aztán valahogy mégis el lett játszva és át kellett gondolnom, hogy mikor és hol vezettek meg. (Még lehet utólag sem találnám meg azokat a pontokat, ahol nekem ezt éreznem kellett volna és helyes sem lett volna utána menni, kutatni stb…)
Az élet igazolta magát és jött magától a felismerés. Kérdés, hogy szabad-e hagyni, hogy magától jöjjön? Húsz, harminc, vagy negyven évesen nem mindegy már, hogy magától rendeződik-e. Mit várhat az ember a másiktól? Mikor mondhatja azt, hogy „ismerlek”. Ha levonom a konzekvenciát, akkor határozottan az következik ebből a hatalmas kudarcból és csalódásból, hogy soha, senkibe ne bízzak meg. Talán ez a válasz. Talán nem. Úgy érzem ezek után már nem lehet a másikhoz idomulni. Eljátszom magam, ebben az életnek nevezett darabban és felvállalom, hogyha jó (még ha közben rothad is?)

Meg lehet-e bocsátani a Janus-arcúságot, annak, aki mindig az őszinteség zászlaja alatt vallotta meg hitelvét és ennek dacára vonult ki tisztességtelenül az életemből?

Nem. Megbocsátani annak tudok, akivel őszintén beszéltem és az így önként felvállalt gyarlósága felett szemet hunyok. De struccpolitika volt és mindent nekem, egymagamnak kellett elintéznem, rájönnöm, összeszednem és felállnom.
A káröröm (amit közben a léggömb életében keletkezett kipukkadás iránt kéne éreznem) sem mosta le azt a fajta megrendülésemet, amit ez az egész okozott bennem, immáron több, mint egy éve.

Ezt pedig már mint „kutató” és nem áldozat írom:

Meg kell emészteni, hogy minden boldogság fölött ott lebeg a csalódás Demokles kardja is. Ám, ehhez hatalmas bátorság kell. Ember feletti! Elfelejteni a múltat és nyitni a jövő felé. Ez a legnehezebb, az ilyen tapasztalatokkal. Főleg, ha olyan mély volt, hogy az életünket is adtuk volna a másikért.
A megnyomorított bizalmunkat a kaméleon után kell dobni. Az új bizodalmat pedig kerek egészként az újnak adni. Ő azzal fog gazdálkodni. Ha eljátssza, eljátssza, de onnantól már nem rajtunk múlott.

Nagyon nehéz.

Ez a legnehezebb.

- Lulu -






Foto: http://szepvilagunk.weebly.com/aacutellati-dolgok/szinekben-mondjak-el

A bejegyzést írta: Tündér

Hozzászólások

időrendi sorrend

Nekem volt egy ilyen pasim, de még időben kirúgtam a pokolfajzattját. Azóta más vérét szívja. Rohadt alakváltók!
Tetszik, hogy keresni sem kell az ilyen típusú emberre a legmegfelelőbb kifejezést:

"Az egyik legádázabb emberfaj a világon." (A film főszereplőjének nagyon jól állt, jól adta elő, mit ad Isten, még neki szurkoltam egy darabig, teljesen beleélve magam, de aztán...)

Keresve sem lehetne találni jobbat. De az a véleményem a filmbe belenézve, hogy talán meg is érdemlik azok a nők, a gazdag, unatkozó szépasszonyok, akiket lépre csalt, de hát ez mese, tanmese...

A valóság ettől még kiábrándítóbb, mert már senki sem hisz, senkinek, semmit, olyannyira felvilágosultak lettünk, elanyagiasodott, lealjasodott a világ, hogy egy normális emberi kapcsolatot sem lehet kialakítani,... mégis a meglévőt, a megszokottat, a biztosat képes valaki felrúgni egy kis izgalom, az újdonság reményében... ahelyett, hogy egy kis színt vinnének a közös életükbe, hazardíroznak, egymást és magukat becsapva új kapcsolatok után sóvárognak...

Köszönöm a filmet, ez nagy volt! :-)

Pussz, Éva
Kedves Lulu!

Talán ez az elkorcsosult világ hozza magával, hogy ennyi "beteg" ember van. Szinte már veszélyes ismerkedni is.
Jó a cikk, minden időben aktuális.

Pussz, Tündér
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: