Felnőttél
Látogatók száma: 92
Kislányom! - mondom, de már meg is bántam, hiszen felnőtt... és máris magyarázom az iménti kijelentésemet. - Nekem te a kislányom maradsz, még akkor is, ha felnőttél...
Most is látom, amint ott áll a téren és nézelődik. Vajon kire, mire vár?... Elküldtem a boltba az imént, mert nem volt itthon zsemlyemorzsa, pedig a csirke szárny, mellcsont rántva igen finom. A gulyás már fő a javában, a másik feléből..., fele-fele arányban...
Készséggel kapta magára a kék melegítő fölsőjét. Megpróbáltam a lehetetlent, hogy öltözzön lazábban, immár tucatjára, meleg van, de elutasítja ismét. Az érveit meghallgatva, de nem feladva, beletörődöm per pillanat, de lassan belefáradok a hiábavaló próbálkozásaimba. Most is, mint mindig sikertelen rábeszélések sorozatán vagyok túl. De belátom, abban a kék felsőben érzi jól magát, hát legyen. Takarja el azt, ami őt zavarja? Nem pici pocit növesztett. De azt is miért?... Nem Ő akarta így. Az óta, hogy járt a "pokol kapujában" hatalmas változáson esett át. Felborult az egész addigi értékrendje, a hormonok egészen másként működnek, azzal a nem kicsi műtéti beavatkozással. Korábban sosem, de az óta mindig csak a feje és a hasa után megy. Szereti a tésztát minden elképzelhető formájában. Valljuk be az a legegyszerűbb. Hiába minden érv ellene, hogy nem tesz jót a túlzott szénhidrát bevitel, nála nem használ, lepörög róla.
A tudományos magyarázatom mit sem számít, és mire észbe kapok, már hipp-hopp, egyszer jóllakott a drágám, lehet éjnek évadján tette. Kijátszott, mint mindig, ha aludtam. Nem hallgat most már énrám. Felnőtt a pici lányom! Megadással veszem tudomásul.
Félreértés ne essék, nem mázsás súly az, amit cipel, csak hatvan kiló nehezedik rá, mindez a harmincnégy kilóra vetítve, amivel a kórházból hazatolták... Mit mondott nekem a doki, amikor panaszkodtam a súlyára?... pedig akkor még csak a súlyára. Nem ez a kórós súly - mondta, hanem ami volt a harmincnégy kiló. Ekkor elgondolkodtam kissé és megértettem, hogy minden igyekezetem hiábavaló lesz a jövőben ezek után. Az egyetlen, amiben az örömét leli az, ha főzőcskézhet. Mindentől, ami az életben öröm lehetett volna, megfosztották, mire is számíthat a továbbiakban?
Megérti e ezt valaki? Mert én azon vagyok mind a mai napig, hogy megértsem a megérthetetlent. A pici lányom bár felnőtt, de híján minden szépnek és jónak, ami az életben érhette volna, számára elérhetetlen maradt, hiú ábránd csupán. A pici kor az más, akkor még minden előtt volt. Azóta mennyi mindenen van már túl?
A tinédzser kor buktatóitól a felnőtté, érett nővé válás mit hozott a számára? Én mondhatom, semmi jót. Nem volt nála zökkenőmentes. Óvtam még a széltől is, mert törékeny, pici és sértődékeny volt, mimóza lelke nem tudta befogadni a rosszat, az elutasítást, nem tudott ellene védekezni, megbirkózni vele. Mit tettem én?... Elhessegettem a betolakodókat, a rosszat akarókat. Akkor még nem tudtam, hogy azok, akiket elzavarok, mert rossznak vélem őket, hittem, bár lehet azok is voltak, kihasználták, soha vissza nem vonható, ha mégis volt köztük valaki jó. Egyedül maradt. Bár nem teljesen, mert velem... de a kettő nem ugyanaz, mint önálló élet, család, gyerek, és boldogság. Mindez számára abban a pillanatban elveszett. Pusztán illúzió maradt... és ez a teher nem csak rá, de rám is nem kevés súllyal nehezedett... komolyan mondom, sokszor nem tudtam melyikünket sajnáljam jobban, igazán. Őt, vagy magamat, vagy azt az életet, amit élhetett volna, de nem engedtem... mert kevés jó tapasztalat birtokába voltam addigra magam is.
Nem múlik el nap, hogy ne halljam vissza azt a könnyelmű döntésem, hogy beengedtem az életünkbe egy, vagy több idegent. Megpróbáltam új életet kezdeni mellette, nem nélküle. Mások nem így gondolták. Nélküle szerették volna. Ma sem tud túllépni azon, amin én már régen, hogy egyszer volt egy könnyelmű döntésem, azóta is azt bánom, de nem siratom. Elfelejtettem. Ő siratja azt, ami lehetett volna, ha mégis marad/nak... Semmi többet. De ez számára megint csak illúzió. Nincs. Nem létezett. Nem kockáztathattam. Én tudom, hogy a legjobbat tettem akkor, amikor nem engedtem a kísértésnek, de neki hiába próbálom ezt elmondani, mitől óvtam akkor én, amikor már láttam, hogy rossz döntést hoztam, amikor idegent befogadtam a családba.
Számomra is nehéz volt akkor, de én megbirkóztam vele, mert nem tehettem mást. Nem tudom ma sem mi történt azzal a kis nővel, akinek akkor fedelet adtam a feje fölé. Nem értékelte, nem érett meg arra az elhatározásra sem, hogy változtasson a korábbi életmódján. Azóta lehet, hogy bennünket már el is felejtett, de a lányom, akire nagy hatással volt a "bócértossága", mert elhitte, mert alapban jó embernek neveltem, elhitte, hogy vele együtt akár "vicces" is lehetett volna az életünk, lehet bohózatba illő, de élettel teli. Ennek már három éve. De nem múlik el nap, hogy valamilyen formában a lányom elő ne hozná.
Hogyan lehet pontot tenni valaminek a végére, én még talán tudnék, de ott van a másik, aki még ellenáll, aki még mindig nem adta fel.
Meghozta a zsemlyemorzsát, mellé még egy sört is, - azt mondta kifért. Mit mondtam volna erre? Elfeleztük és jóízűen megittuk.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Sok mindent nem értek ,de azt érzem, hogy sok múltbeli sérelmed van.
Köszi, hogy olvasol.
Puszi,
Éva