Nem adom fel! ... 4. rész
Látogatók száma: 33
Munkát kell találnom, átmenetit, alkalmit, valamit!
2010. július 4.
„Annyira kiszáradt a szám, hogy szinte beszélni sem tudok. Remeg a számszéle, hallom a hangom, de ki érti a szavakat. Tele van a fejem különböző gondolatokkal. Asztalokat látok, embereket, akik a söntéspult előtt állnak és beszélgetnek, a gyerekek a sima oldalán próbálnak feljutni, zsibvásárnak tűnik. Nem tetszik, amit látok. Nagyon szomjas vagyok, oda kell mennem és kérni, de pénz nincs nálam, hogy fogom elérni a célom. Muszáj inni legalább egy pohár sört, vagy vizet. Látok egy férfit, barna, vékony, jóképű, ő a „barátom” hozzá fordulhatok, tudom. Oda is megyek hozzá. Alig tudok már beszélni, nyelni, remeg a szám széle is, érzem. Valahogy mégis kinyögöm. Szomjas vagyok. – Te sírtál megint? - kérdezi. Igen, ennyire látszik? – Nagyon. – Szeretsz róla beszélni, és ez ennyire fáj? – Igen, mondom. De én veled szeretnék beszélni, mikor? – Ezt szeretném én is, de ahhoz meg kell, ígérd, hogy megváltozol. – Éppen azon gondolkodtam, elmegyek hozzád.
Jó érzés fog el, van valakim, aki engem akar, szeretné, de nem jött eddig még össze a dolog. Mindketten akarjuk, akartuk, csak nem tudtunk róla. Most már tudom, meg tudok változni, meg akarok változni, már van miért, kiért.
Megiszom a folyadékot, de a szomjam nem múlt el ugyanolyan kiszáradt, még nyelni is alig tudok. Otthagyom a pultot, őt is. Elporoszkálok.
Oda szalad hozzám egy kislány, hozzám tartozik, átöleli a lábam, amennyire bír, átölel. Kézen fogva megyünk hazafelé. Rossz az irány, hatalmas kerék az, amin felfelé megyünk, mint egy traktor kereke, az állja az utunkat. Felmegyünk rajta, de nem tudunk haladni, vissza kell fordulni. Sokkal nehezebb lesz, de végül is sikerül lejutni a kerékről. Másik utat választunk.
Míg el nem felejtem ottmaradt egy játék. A test melege vonzza. Olyan, mint egy százlábú, de nagy és arra fordul, aki felé nyúl. Én is megpróbálom, de elkapom a kezem, amikor elindul felém. Célt téveszt, ismét megpróbálom. Hagyom hogy hozzám érjen, szúrós az érintése, elkapom a kezem, és arrafelé irányítom, ahol egy gumi állatfigura van. Rámászik. Én pedig élvezem a látványt, ahogy kiszívja a testet.
Egy kertben vagyok, húgom is ott van, Ibolya. Elmondom neki ismét, amit már korábban, hogy miért haragszom Mónira. Soha nem bántottuk, mindig segítettem neki, ha kérte, amikor a bátyám beteg volt, miért fordult el tőlünk? Azt se tudom mi lett a lakásával, a tárgyaival, ki lakik benne, ha lakik albérlő? Eladta? Semmi nem tudok az óta amióta bátyám meghalt.
Fájdalom, amit érzek.
Lakom valahol, de tudom, hogy van másik lakásom is, de nem tudom hol, csak azt, hogy van. Régen vettem már és alakítgattam olyanná, amilyen, de el kellett onnan jönni. Azóta sem rendeztem a viszonyokat. Már nem is tudom, merre van.
Rögeszmésen kapaszkodok ebbe a lakásba, miért vagyok máshol? Tágas, világos lakás van az emlékeim között, szép kert övezi, egyedül vagyunk ott is, de jó ott lenni.
Iszonyatosan szomjas vagyok, alig tudok nyelni, kiszáradt a szám, alig tudok beszélni. Remeg a számszéle, motyogok csupán. Úgy érzem, meg fogok bolondulni, olyan dolgokról beszélek, ami nem valóság, ami nem is történt meg, de annyira hiszem, hogy igaz, hogy ebbe teljesen beleélem magam. Érzem, meg fogok bolondulni.”
Felébredtem!
Az álom még sokáig kísért. Kimegyek a konyhába, és végre iszom egy pohár vizet.
Ez a valóság. Ugyanolyan rideg, mint az álom. Egyedül vagyunk. De jó hűs a szobám, kint kánikula van. Nem bírom a hőséget. Nem is megyünk addig ki, míg egy kicsit le nem hűl a levegő.
Kint minden rendben van, hiszen levágtam a füvet az egész területen, megkapáltam minden veteményt, felkaróztam a paradicsomokat, a babot, betöltöttem a krumplit, a virágokat is kigyomláltam. Most már csak élvezni kéne a kintlétet. Ott a diófa alatt vastag az árnyék, ott kellemes lehetne a pihenés. Mikor fogok eljutni odáig, hogy csak pihenni megyek ki?
Ma vasárnap van. Főztem finom ragulevest, májgombóccal, töltöttpaprikát, rántottam husit, hozzá majonézes burgonya-tojás salátát, ma pedig sütöttem aludttejes prószát. Van mit enni!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Eva! Férjem szokott nálunk főzni, de ha nincs itthon küldhetsz pár fincsi falatot! Sajnos én nemvagyok jó szakács. üdv Orsolya
Itt egy link. Tessék!
hátétépékettőspontdőltperekháereefpontháudőltperegyikszdőltperdé
háromszázhatvannégy
Az álmod valóság volt? Így, múlt időben...
Nem tudom miért, de ezerszer voltam tök padlón életem során, és a megoldást soha nem kerestem folyadékban. Az olyan nem lenne méltó hozzám.